Zubovics Fedor

…mokány magyar gyerek volt mindig, ki mindnyájunk félelmetes tiszteletét bírta bátorsága és erélyéért. A kalváriai deákvár sokat tudna mesélni hőstetteiről; itt vívtuk hős csatáinkat, ágyúgolyó helyett a szegény svábok földjeiről csent krumpli és répával, kard helyett pedig kukuricza szárral. A vezér rendesen Zubovics volt.

A vendéglátás úgy volt jelenetezve, hogy az újságírók halálra rémüljenek, de azért a világért meg ne sértődjenek. A váci pályaudvarról maga kocsikáztatta őket kastélyába, ilyenkor öt csődört fogott a kocsi elé, letért az országútról, nekivágott a tarlóknak, és vad hajszában röpítette vendégeit. A kastély udvarán borjú nagyságú kuvaszok ugatták körül a kocsit… »Brazíliai vérebek, le ne szálljatok, mert széttépnek!«, rikoltotta a gazda. Asztalnál, ha nem fért már több pezsgő az újságírókba, elővette revolverét, és gyorstüzelést kezdett a szoba mennyezete felé. Nagy súlyt vetett arra, hogy sértetlenül megőrizze a „fene-ember” hírnevét. Néha az lett a vendéglátás vége, hogy a fiúk az ablakon keresztül menekültek a Migazziból. A házigazda pedig másnap izgatottan forgatta a lapokat, vajon mit írnak róla?

— Már egy hónapja lődörögtem a török csapatok között, — így folytatja az elbeszélését, — de még nem láttam egy csatát se. Végre találkozom Zuboviccsal. Füstös, mint a kéményseprő, és úgy dől belőle a puskaporszag, hogy tíz lépésről meg lehet érezni. — Fodrikám, — mondom neki, — hadd menjek veletek. — Hova az istennyilába? — A tűzbe! Mert neki egy külön kis hada volt. Csupa kaukázusi, csontos, erős legények. Olyanféle katonák voltak ezek, mint nálunk negyvennyolcban a guerila-csapatok. Maga Fodri tanította össze őket kilenc nap alatt, de úgy is harcoltak azok, mint az ördögök. Hát hogy Fodrinak így könyörögtem, eleinte sehogysem akarta meghallani. — Gyönge legény vagy te oda, — mondta. — Mink mindig a közepinek vágunk! — Azt akarom én is, — feleltem, — csak egyszer engedj, Fodrikám! Addig-addig könyörögtem neki, míg végre azt mondta: — No jól van, Zsiga. Holnap hát csak csatlakozzál hozzánk, de aztán az életedért te magad vagy a felelős. — Helyes, — feleltem, — majd meglátod, hogy nem esik szégyen a magyar néven. Hajnalban már ott lovagoltunk egymás mellett az erdőben. A csapat lassan és csendben haladt. A vezetők csak egy kis zsebkendőforma piros zászlóval jelezték, hogy mikor merre kell fordulnunk. — Itt megálljunk, — szólt Zubovics egy cserjésben. —- Mihelyt az ágyu megdördül, hátba kapjuk a muszkákat. Alig, hogy ezt kimondja, megböffen túlról egy török ágyu, s utána bődül még vagy harminc. Halljuk is mingyárt, hogy az oroszok felelnek. Ez aztán a litánia, fiuk! A föld rengett az iszonyu dörgésektől. —- No most! — kiáltott Zubovics. Azzal megsarkanytyúzza a lovát valamennyi, és ki az erdőből! Akkor láttam a tisztáson a nagy kavargó muszkatábort. Füst és por, dörgés és csattogás mindenfelé. A lovak úgy repültek, hogy alig érte a lábuk a földet. Csakhamar észrevettem, hogy az én lovam a közemberek sorába ragadt, és hogy Zubovics nincs mellettem. — Fodri! — kiáltottam háromszor is. De biz az én hangomat a csata pokoli lármája elnyelte. Jól marokra fogtam hát a kardomat; — és be a muszkák közé! Vágtam jobbra, balra, mint a tüzes istennyila. Húll a muszka, mint a tök. De mi történik? A lovam megvadul és kiront oldalra. Mingyárt láttam, hogy ebből baj lesz, de azért csak vágtam akkorákat, hogy a karom majdcsaknem kificamodott a helyéből… — Hát az ebadtát, úgy húll a muszka, mint a karalábé. Én se nem láttam, se nem hallottam, mint a fajdkakas, az alakok csak kékesszürke árnyakként tüntek föl mellettem. A lovam utcát rombolt a muszkák között, én meg dolgoztam veszettül, úgy, hogy tetőtőltalpig egy csurom vér voltam…