Zimmerit

A mágneses harckocsiaknák és a gyalogsági tapadóaknák okozták 1943-ban a németek legnagyobb veszteségeit. A mágneses aknákat a Zimmerittel vastagon bekent harckocsikra nem lehetett felerősíteni, mert a vastag, nem mágnesezhető bevonat megakadályozta a közvetlen kontaktust a mágneses aknák és a harckocsi fémteste között. Mivel a mágneses aknák nem tudtak közvetlenül a fémfelülettel érintkezni – a mágnesek kisebb erővel tartották őket a helyükön –, ezért könnyen leestek. Ennek köszönhetően a harckocsi védelmi képességei jelentősen javultak, túlélési esélyei nőttek.

A második világháború után jelentősége megszűnt, mivel a mágneses aknák helyét átvették a tankelhárító rakétafegyverek.

A berlini Chemische Werke Zimmer AG (Zimmer Vegyi Művek Rt.) terméke.^[2] Ragasztóból, fűrészporból és egyéb ipari hulladékokból állt. Gyártása gyors és olcsó volt.

A szövetségesek 1944-ben katonai laboratóriumokban elemezték, eredményeik szerint:

• polivinil-acetát 25%
• cink-szulfid 10%
• fűrészpor 10%
• bárium-szulfát 40%
• vörösokker 15%

(A jelentésből nem derül ki, hogy tömeg- vagy térfogatszázalékban értendők az adatok.)

A Zimmeritet közvetlenül a korróziógátló alapozóra alkalmazták, a végső festés előtt. Két, egyenként nagyjából öt milliméteres réteget hordtak fel, mindkettőre 24 órás száradási időt hagyva. A második réteget bevágásokkal felhullámosították, ezzel is csökkentve az aknák tapadásának esélyét. A második 24 óra száradás után gázlánggal keményítették véglegesre, mivel az acetonos ragasztó enélkül további nyolc napig száradt volna.

 

A Wikimédia Commons tartalmaz Zimmerit témájú médiaállományokat.

• Rieder, Kurt. A legyőzhetetlen Tigris páncélos (mítosz, legenda és valóság). Vagabund Kiadó (évszám nélkül). ISBN 963940909x