[go: up one dir, main page]
More Web Proxy on the site http://driver.im/Ugrás a tartalomhoz

Mundai csata

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mundai csata
Lángszórót használó amerikai katonák
Lángszórót használó amerikai katonák

KonfliktusMásodik világháború
Időpont1943. július 2.1943. augusztus 5.
HelyszínÚj-Georgia, Salamon-szigetek
EredménySzövetséges győzelem
Szemben álló felek

Egyesült Államok

Japán Birodalom
Parancsnokok
William Halsey
Millard Harmon
Theodore S. Wilkinson
Leonard F. Wing
Oscar Griswold
J. Lawton Collins
Szaszaki Minoru
Szemben álló erők
30 ezer9 ezer
Veszteségek
620 halott1400 halott

A mundai csata a második világháború egyik ütközete volt 1943. július 2. és augusztus 5. között Új-Georgián. Az amerikai csapatok az egy hónapos véres csata eredményeként elfoglalták a sziget fő japán bázisát és repülőterét.

Előzmények

[szerkesztés]

Az új-georgiai hadmozdulatok a Cartwheel hadművelet részei voltak, amelynek elsődleges célja – Salamon-szigeteki és új-guineai bázisok elfoglalásával – a japánok térségbeli főhadiszállásának, Rabaulnak az elszigetelése volt. Új-Georgia a Guadalcanaltól nyugatra eső első nagyobb sziget a Salamon-szigetek déli láncán. A japánok repülőteret működtettek Mundánál, a sziget nyugati csücskén, és egy másik bázist Vilán, a közeli Kolombangara-szigeten. Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy kétlépcsős támadást indítanak Új-Georgia ellen.[1]

A Munda elleni támadásra a 43. hadosztály 169. és 172. gyalogezredét jelölték ki. Ezek az alakulatok frissek, jól felszereltek voltak, kiképezték őket dzsungelharcra, de harci tapasztalatuk nem volt. Mundát a japán 229. ezred és a 8. különleges haditengerészeti partra szálló erő védte Szaszaki Minoru tábornok irányításával. A japánok éjszakánként Kolombangarából küldtek erősítést Mundába.[1]

A partraszállásra két lehetséges helyszín jött szóba. Az egyik, a Laiana-part három mérföldre keletre esett a településtől, de ezt a szakaszt erősen védték a japánok, ráadásul a nagyobb parti lövegek hatótávolságán belül volt. Hester tábornok a Zanana közelébel levő partszakasz mellett döntött, alábecsülve azt a nehézséget, amelyet a sűrű dzsungel okoz majd katonáinak.[1]

Előzetes csatározások

[szerkesztés]

Az amerikai csapatok június 30-án partra szálltak Rendovánál, Mundától délre. Más csapatok elfoglalták a sziget keleti részén fekvő Segit és Virut, valamint a Roviana-lagúna bejáratánál fekvő kicsi szigetet. Ezután kisebb felderítőcsapatok szálltak partra Zananánál, és megjelölték a fontosabb tereptárgyakat, valamint egy rajtaütésben megsemmisítettek egy japán egységet. Július 2-3. éjszakáján partra szálltak a Zanana-parton az első amerikai katonák, majd a következő napokban újabb alakulatok érkeztek. Július 5-ére mindkét gyalogezred partra szállt.[1]

Július 6-án megkezdték előrenyomulásukat a Barike-folyó felé. A balszárnyon a 172-esek, a jobbon a 169-esek haladtak. Az utóbbiak japán ellenállásba ütköztek. Az éjszaka folyamán japánok szivárogtak be a vonalaik közé, és az ideges amerikaiak lövöldözni kezdtek, de reggel egyetlen halott japánt sem találtak, számos amerikai azonban megsebesült a tűzben. Másnap a 169-esek folytatták az előrenyomulást, de ismét ellenállásba ütköztek, és csak lassan haladtak. A másik ezred eddigre elérte a kitűzött pozíciót. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják tartani a terveket, és a július 8-ára kitűzött általános támadást el kell halasztani.[1]

Általános támadás

[szerkesztés]
A Salamon-szigetek térképe

Az általános támadást a japán védelmi vonalak masszív bombázása előzte meg a Barike-folyó mögött. Július 9-én 5.12-kor a hadihajók nyitottak tüzet, és a négy romboló 2344 lövedéket lőtt a területre. Ezt az előrenyomuló csapatok tarackjainak tüze követte, amelyek további 3450 lövedéket küldtek a japán vonalak felé. Végül 88 bombázó támadta a védelmi állásokat. Mivel az amerikaiaknak csak feltételezéseik voltak arról, hol fekszenek a japán állások, a bombázás csak kevés kárt okozott.[1]

A gyalogosok reggel kilenckor indultak meg, a balszárnyon (délen) a 172-esekkel, a jobb oldalon (északon) a 169-esekkel. Az előrehaladás nagyon lassú volt. Az amerikaiak július 10-ének estéjén érték el a fő japán vonalakat, amelyek egy magaslatról uralták a repülőtértől keletre eső területet. Július 11-én Hester tábornok úgy döntött, hogy elfoglalja a Laiana-partot is, amely sokkal közelebb volt Mundához. Úgy gondolta, hogy ezzel megoldja a harcoló csapatok ellátási gondjait. A 172-esek azt az utasítást kapták, hogy délnyugati irányból támadják a partot, miközben a 169-esekenek a japán ellentámadásokat kellett visszaverni. A japánok makacsul ellenálltak, de július 13-án a 172-esek elérték a partot. Mivel a partszakasz védői nem számítottak támadásra a szárazföld felől, feladták állásaikat, és visszavonultak Mundába.[1]

Július 14-én az amerikai erősítés partra szállt Laianánál. Az első érkezők a 103. gyalogezred 3. zászlóalja és egy harckocsizó szakasz volt. Miközben a 172-esek dél felé haladtak, a 169-esek is folytatták nyugati előrenyomulásukat. Bombázók támogatásával sikerült elfoglalniuk egy dombot. A japánok számos ellentámadást indítottak, de visszaverték őket, és kénytelenek voltak Mundába visszavonulni. Július 15-én az amerikaiak először vetettek be harckocsikat. A hat tank a 172-esek támadását segítette. Kilőttek több japán tüzelőállást, és hozzájárultak a gyalogosok első nagy sikerű előrenyomulásához, amióta elérték a tengerpartot. Július 16-án és 17-én újabb támadásokat indítottak.[1]

Japán ellentámadás

[szerkesztés]

A július 17-éről 18-ára virradó éjszaka a japánok megindították az új-georgiai hadjárat egyetlen komolyan szervezett ellentámadását. Szaszaki, aki erősítést is kapott, úgy tervezte, hogy az amerikai jobbszárnyat támadja meg, mögé kerül, és akkora kárt okoz, amekkorát csak tud. A támadás, annak ellenére, hogy az előrenyomuló japánokat egy felderítő csapat meglátta, meglepetésként érte az amerikaiakat. A japánoknak sikerült az amerikaiak mögött elérni a tengerpartot, és megtámadták az egészségügyi gyűjtőpontot, az utászok szállását, a partvédelmet és a parancsnokságot. Ez utóbbit csak a közeli szigetről érkező gépfegyvertűz mentette meg. Ez felbomlasztotta a támadók egységét, és bár egész éjszaka csatároztak, a japánok nem tudták koordinálni akcióikat. Reggelre a japánok visszavonulóban voltak. A japán ellentámadás után a harcoló amerikaiak erősítést kaptak. Július 18-án partra szállt a 148. gyalogezred, és a tartalékban lévő 145-ösöket is a frontra vezényelték, ők július 20-án érkeztek meg. 21-én a 161. gyalogezred is partra szállt.[1]

Újabb támadás

[szerkesztés]

Griswold tábornok a teljes vonalon támadásra adott parancsot július 25-én, amelyet számos kisebb akció előzött meg egy nappal korábban a vonalak kiegyenesítése érdekében. Ezek ugyan kevés sikerrel jártak, de nem hátráltatták a fő támadás megindítását. Az általános támadást ismét nagy mértékű tüzérségi előkészítés vezette be. A fő célpont egy U alakú magaslat volt a japán védelem közepén, amely a Lópatkó-hegy nevet kapta az amerikaiaktól. A gyalogosoknak sikerült előrenyomulniuk a Laianától nyugatra elterülő ültetvényekben. A Lópatkó-hegyet nem sikerült elfoglalni, és másnap is hiába próbálkoztak, annak ellenére, hogy első alkalommal vetettek be lángszórókat. Július 27-én a vonalak déli végén katasztrófába fulladt egy harckocsitámadás, ugyanis a japánok valamennyi bevetett tankot kilőtték. Július 28-án a 103-asoknak, négy harckocsi támogatásával, sikerült áttörniük a védelmet, és elfoglaltak egy fontos védelmi állást. A jobbszárnyon a 161-esek elfoglaltak egy hegygerincet, a 148-asok viszont túlságosan is előre jutottak, és a japánok elvágták őket a többi amerikai alakulattól. Néhány napig nem is tudtak bekapcsolódni az előrenyomulásba. Július 30-án a japán védelem megtört, amikor az amerikaiak elfoglaltak egy gerincet a Lópatkó-hegyen.[1]

Harc a repülőtérért

[szerkesztés]

Augusztus 1-jén az amerikaiak elérték a repülőtér keleti végét, ami azt jelentette. hogy bejutottak az utolsó japán védelmi vonal mögé. A japán ellenállás a Lópatkó-hegyen összeomlott. Szaszaki arra készült, hogy a repülőtér nyugati végénél fekvő két magaslatot védi meg. Augusztus 2-án megindult a harc a létesítményért. A nap végére az amerikaiak elfoglalták a keleti dombokat, és közelebb húzódtak dél felől is. Augusztus 5-én felszámolták a japán ellenállást.[1]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b c d e f g h i j k History of War

Források

[szerkesztés]