Alliai csata

Alliai csata
Konfliktus	Római–gall háború
Időpont	I. e. 390. július 18. (vagy I. e. 387)
Helyszín	Az Allia folyó közelében
Eredmény	Gall győzelem
Szemben álló felek
Római Köztársaság Gallok
Parancsnokok
Quintus Sulpicius Brennus
Szemben álló erők
kb. 24 000 15 000
Térkép
Alliai csata Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 42° 01′ 03″, k. h. 12° 31′ 12″42.0175, 12.5242.017500°N 12.520000°EKoordináták: é. sz. 42° 01′ 03″, k. h. 12° 31′ 12″42.0175, 12.5242.017500°N 12.520000°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Alliai csata témájú médiaállományokat.

Az alliai csatát a terjeszkedésének kezdeti szakaszában lévő ókori Róma és a Közép-Itáliát első ízben lerohanó gallok vívták, Varro szerint Kr. e. 390-ben, Livius szerint pedig Kr. e. 387-ben az Allia folyó közelében. A rómaiak veresége megnyitotta a gallok számára az utat magába a városba, amit ki is fosztottak.

A csata előtt a gallok lerohanták az etruszk Siena tartományt és megtámadták Clusium várost. A város nem volt a rómaiak barátja, de az idegen seregek nagy számának láttán mégis Rómához fordultak segítségért. Róma kivérzett a Veii és Falerni elleni háborúkban, de Marcus Fabius Ambustus patrícius három fiát követként küldte a gallokhoz. A gallok részt követeltek Clusium földjeiből, ebből nem engedtek és így a tárgyalások nem vezettek eredményre. A római követek nem bírták ki, hogy ne vegyenek részt a rákövetkező harcokban, sőt Quintus Fabius még egy gall vezért is megölt gerelyével. Ezzel a követek megsértették az akkor érvényes nemzetközi jogot. A gallok kiadatásukat követelték a rómaiaktól, akik ehelyett consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusnak választották meg a Fabiusokat. A háború elkerülhetetlenné vált. „Miután elűzték az egyetlen polgárt, aki, ha itt marad – és ha emberi dolog biztos lehet –, megmenthette volna a várost (Camillust, a veii és falerni győzőt), lassan közeledett a Városhoz sors rendelte végzete” – írta Livius.^[1]

Marcus Terentius Varro közkeletű, de gyakran téves, kronológiája szerint a csatát Kr. e. 390 július 18-án vívták, de Kr. e. 387 valószínűbb dátum lehet. Quintus Sulpicius mintegy 40 ezer rómait, hat légiót vezetett a Brennus vezette gallok ellen. A csatát ott vívták, ahol az Allia folyó a Tiberisbe ömlik, ahogy Livius írja, „a tizennegyedik mérföldkőnél”. Livius szerint a gallok sokkal többen voltak, így a rómaiaknak nagyon el kellett vékonyítaniuk az arcvonalat, hogy elkerüljék a bekerítését. Brennus előbb a jobb szárnyat támadta meg, ahol a fiatalabb, tapasztalatlan katonák álltak, utána áttört középen és a balszárnyon. A rómaiak gyorsan megfutamodtak és óriási veszteségeket szenvedtek. A folyótól távolabb álló és egy magaslattól jobban védett jobbszárnyról Rómába menekültek, a többiek viszont a Tiberishez szorultak. A többség átjutott, de sokan megfulladtak. A Rómában maradtak azonban nem tudtak ez utóbbiak megmeneküléséről, és sokkal nagyobbnak gondolták a veszteséget, mint amilyen volt. Ez is magyarázhatta, hogy később harc nélkül feladták a várost, és csak a fellegvárat védték.

A gallok a nyitva hagyott kapukon keresztül beözönlöttek Rómába és feldúlták a várost. A hagyomány szerint a városban maradt, házaik előcsarnokában ülő idős rómaiak látványa először tiszteletet ébresztett a gallokban. De amikor az egyik öreg, Marcus Papirius elefántcsont botjával fejbe ütött egy gallt, aki megsimogatta a szakállát, feldühödtek, és gyilkolni kezdtek. Egy másik történet szerint a fellegvárba éjszaka fellopakodó gallokat úgy fedezték fel, hogy Iuno szent ludai gágogásukkal riasztották Marcus Manlius Capitolinust. Végül a gallok ezer font arany fejében lemondtak az ostromról, miután felprédálták a Város élelmiszer tartalékait és a temetetlen holtak miatt járvány tört ki köztük. A holttesteket egy halomba hordva elégették, és ezt a helyet még Livius korában is a Gallusok Máglyája néven emlegették. (Helye ma már nem ismert, valahol a város közepén lehetett.)

A tradíció szerint, hogy még jobban megalázza és kifossza a rómaiakat, Brennus hamis súlyokat használt az arany leméréshez, és amikor a rómaiak ezt szóvá tették, „az arcátlan gallus” (Livius írja) még a kardját is a mérőserpenyőbe dobta, és kimondta a rómaiakat megalázó szavakat: „Vae victis” – „Jaj a legyőzötteknek”. Ismét a hagyomány szerint ekkor érkezett meg a dictatornak választott Camillus a felmentő csapatokkal, aki a megegyezést érvénytelennek kiáltotta ki, és ezekkel a szavakkal szólította újra fegyverbe övéit: „Vas, nem arany menti meg a hazát.” Így a rómaiak megmenekültek, még mielőtt kiegyenlítették volna „a gyalázatos váltságdíjat” – írja Livius.

Vannak vélemények, hogy ebben az időben tulajdonképpen nem is volt védőfal Róma körül, mert a város korábbi etruszk urai ennek lebontására kötelezhették őket. Az ostrom és Róma majdnem teljes pusztulása után falakat emeltek (Servius-fal). Javítottak a fegyverzeten: a görög phalanx típusú dárda helyett a gladiust kezdték alkalmazni. Bronzsisakjaikat tömegesen gyártható vassisakokkal cserélték le.

Átalakították a hadszervezetet is. Az újjászervezett légiókat immár három vonalba szervezték (a hastati elöl, a principes középen és a triarii hátul. A legtapasztaltabb katonák hátrahelyezésével a rómaiak elérték, hogy az első sorokkal kifáraszthatták, a harmadikkal szétverhették az ellenséget. Ez a szervezeti rend egészen Publius Cornelius Scipio idejéig érvényben maradt.

A gallok ezután is több támadást intéztek Róma ellen, de az alliai vereség után többé senki sem foglalta el Rómát a Római Birodalom végnapjaiig, több mint hétszáz évig.

• Ludwig Heinrich Dyck: Bataille de l’Allia (francia nyelven). World History Encyclopedia, 2018. (Hozzáférés: 2024. június 13.)

• Az alliai vereség - Tarján Tamás cikke