| dbo:abstract
|
- Az Apollo–17 volt az Apollo-program tizenegyedik repülése emberekkel az űrhajó fedélzetén, egyben a hatodik – és utolsó – olyan, amely leszállt a Holdon. A program átszervezése miatt – bár eredetileg még három további expedíció követte volna, ez lett az utolsó leszállás a Holdon, amely végül rekordokat hozott. 12 nap 13 óra 51 perc 59 másodperces teljes repülési ideje, 22 óra 3 perc 57 másodperces holdfelszínen töltött ideje, 35,7 kilométeres, holdjáróval megtett távolsága és 110,52 kilogrammnyi összegyűjtött holdkőzetmintája mind-mind rekordnak számít az összes Apollo-repülés között. Az Apollo–17 két nagyobb újítást is hozott az utolsó repülésre. Ezek egyike az éjszakai start, a másik, hogy a legénység egyik tagja geológus volt. A repülést jóval megelőzően, még 1961-ben született a javaslat a tudományos közösség részéről, hogy ne csak berepülő pilótákat, hanem tudósokat is képezzen ki a NASA és juttasson fel űrhajósként az űrbe vagy a Holdra. Az űrügynökség egy teljes űrhajós-válogatási fordulót szentelt ennek a kezdeményezésnek, ahol kizárólag tudományosan képzett embereket kerestek, és végül ki is választottak egy hat főből álló csoportot, amelynek orvos, fizikus, mérnök és geológus tagjai voltak. Végül különböző tagcserékkel és felsőbb politikai nyomásra a csoport geológus tagja kapott helyet az utolsó holdra szállás legénységében. Így nevezte ki Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzeteinek főnöke az utolsó legénységet: Gene Cernan parancsnok, Ron Evans, a parancsnoki modul pilótája és Jack Schmitt (geológus) holdkomppilóta. A leszállóhely kiválasztását nagy várakozások előzték meg, az eredeti listáról számos jelölt volt még hátra, a korábbi repülések is termeltek ki további érdekes leszállóhelyjelölteket, ezekből kellett választani. A NASA választása egy új jelöltre, a Taurus-Littrow-völgyre esett, amelyet az Apollo–15 Hold körüli keringéséből végzett megfigyelések során emeltek ki, mivel a helyszínt furcsa sötét talajtakaró fedte, amelyet a tudósok esetleg vulkáni tevékenység eredményének tudtak be. Emellett a helyszín az eredeti, ősi holdfelszín anyagának megtalálására és mintaként való összegyűjtésére is lehetőséget mutatott, így két célt is kiszolgálhatott volna a tudósok szerint, ezért tartották különösen megfelelőnek az utolsó repülésre. Az indulásra 1972. december 7-én, helyi idő szerint 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) került sor, az éjszakai start rendkívüli látványosságot tartogatott a körülbelül 500 000 helyszíni nézőnek. A választott pálya abban is újdonságot hordozott, hogy a földi parkolópályán nem másfél, hanem két keringésnyi időt töltött az űrhajó, és a Hold irányú hajtóműgyújtás az Atlanti-óceán felett történt meg. Cernanék eseménytelen út után, négy nap múltán érték el a Holdat, majd az America és a Challenger szétvált, és utóbbi rendben leszállt a peremén fekvő – a környező Taurus-hegységről és egy nagyobb kráterről, a Littrow-kráterről elnevezett Taurus-Littrow-völgyben. A leszállást követően az űrhajósok három holdsétára készülődtek. Az első alkalommal a rover és a különböző eszközök kipakolását, üzembe helyezését követően az ALSEP felállítása volt a fő feladat, majd ezt követően – némileg az ALSEP-pel való késlekedés miatti időhiány okán – egy nagyon rövid geológiai kutatóút következett, egyetlen felszíni formáció meglátogatásával. Ezen a holdsétán történt egy kisebb, de később szimbolikussá vált baleset, a parancsnok véletlenül letörte a holdjáró egyik sárvédőjét (amelyet egy rögtönzött megoldással sikerült pótolni). Később ez az epizód vált annak a szimbólumává, hogy a világűr felfedezése közben az ember a leghatékonyabb, aki adott helyzetben rögtönözni is képes, szemben az automatákkal, űrszondákkal, amelyek ilyenkor kudarcot vallanak. A második holdséta során egy hosszabb kutatóútra indultak az űrhajósok, amelynek során öt geológiai állomást érintettek, amelyek egyikén szenzációs felfedezést tettek, narancsszínű talajt találtak (később kiderült, hogy a vulkáni eredetűnek hitt talajréteget félreazonosították). A harmadik holdsétán az űrhajósok a völgyet övező hegyek közé mentek, és ott végeztek kutatómunkát négy geológiai állomáson. A három holdsétát lezárva a holdkomp utasai rendben felszálltak a holdfelszínről, dokkoltak az anyaűrhajóhoz, csatlakoztak az addig a Hold körül keringő Ron Evanshez, és folytatták a megfigyeléseket. További másfél nap múltán a 75. keringésben jött el az ideje a hazavezető irányra állni, és újabb négy nap múltán az űrhajó leszállt a Csendes-óceánon, ahol a kiemelésére érkező anyahajó várta. Az Apollo–17 1972. december 19-i leszállásával véget ért az Apollo–program űrrepülési része (míg a kihelyezett műszerekkel a megfigyelések egészen 1977-ig folytatódtak), és az azóta eltelt időben nem járt ember a Holdon (így máig Gene Cernan parancsnok az utolsó ember, aki lábnyomát a Holdon hagyta). (hu)
- Az Apollo–17 volt az Apollo-program tizenegyedik repülése emberekkel az űrhajó fedélzetén, egyben a hatodik – és utolsó – olyan, amely leszállt a Holdon. A program átszervezése miatt – bár eredetileg még három további expedíció követte volna, ez lett az utolsó leszállás a Holdon, amely végül rekordokat hozott. 12 nap 13 óra 51 perc 59 másodperces teljes repülési ideje, 22 óra 3 perc 57 másodperces holdfelszínen töltött ideje, 35,7 kilométeres, holdjáróval megtett távolsága és 110,52 kilogrammnyi összegyűjtött holdkőzetmintája mind-mind rekordnak számít az összes Apollo-repülés között. Az Apollo–17 két nagyobb újítást is hozott az utolsó repülésre. Ezek egyike az éjszakai start, a másik, hogy a legénység egyik tagja geológus volt. A repülést jóval megelőzően, még 1961-ben született a javaslat a tudományos közösség részéről, hogy ne csak berepülő pilótákat, hanem tudósokat is képezzen ki a NASA és juttasson fel űrhajósként az űrbe vagy a Holdra. Az űrügynökség egy teljes űrhajós-válogatási fordulót szentelt ennek a kezdeményezésnek, ahol kizárólag tudományosan képzett embereket kerestek, és végül ki is választottak egy hat főből álló csoportot, amelynek orvos, fizikus, mérnök és geológus tagjai voltak. Végül különböző tagcserékkel és felsőbb politikai nyomásra a csoport geológus tagja kapott helyet az utolsó holdra szállás legénységében. Így nevezte ki Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzeteinek főnöke az utolsó legénységet: Gene Cernan parancsnok, Ron Evans, a parancsnoki modul pilótája és Jack Schmitt (geológus) holdkomppilóta. A leszállóhely kiválasztását nagy várakozások előzték meg, az eredeti listáról számos jelölt volt még hátra, a korábbi repülések is termeltek ki további érdekes leszállóhelyjelölteket, ezekből kellett választani. A NASA választása egy új jelöltre, a Taurus-Littrow-völgyre esett, amelyet az Apollo–15 Hold körüli keringéséből végzett megfigyelések során emeltek ki, mivel a helyszínt furcsa sötét talajtakaró fedte, amelyet a tudósok esetleg vulkáni tevékenység eredményének tudtak be. Emellett a helyszín az eredeti, ősi holdfelszín anyagának megtalálására és mintaként való összegyűjtésére is lehetőséget mutatott, így két célt is kiszolgálhatott volna a tudósok szerint, ezért tartották különösen megfelelőnek az utolsó repülésre. Az indulásra 1972. december 7-én, helyi idő szerint 00:33:00-kor (05:33:00 UTC) került sor, az éjszakai start rendkívüli látványosságot tartogatott a körülbelül 500 000 helyszíni nézőnek. A választott pálya abban is újdonságot hordozott, hogy a földi parkolópályán nem másfél, hanem két keringésnyi időt töltött az űrhajó, és a Hold irányú hajtóműgyújtás az Atlanti-óceán felett történt meg. Cernanék eseménytelen út után, négy nap múltán érték el a Holdat, majd az America és a Challenger szétvált, és utóbbi rendben leszállt a peremén fekvő – a környező Taurus-hegységről és egy nagyobb kráterről, a Littrow-kráterről elnevezett Taurus-Littrow-völgyben. A leszállást követően az űrhajósok három holdsétára készülődtek. Az első alkalommal a rover és a különböző eszközök kipakolását, üzembe helyezését követően az ALSEP felállítása volt a fő feladat, majd ezt követően – némileg az ALSEP-pel való késlekedés miatti időhiány okán – egy nagyon rövid geológiai kutatóút következett, egyetlen felszíni formáció meglátogatásával. Ezen a holdsétán történt egy kisebb, de később szimbolikussá vált baleset, a parancsnok véletlenül letörte a holdjáró egyik sárvédőjét (amelyet egy rögtönzött megoldással sikerült pótolni). Később ez az epizód vált annak a szimbólumává, hogy a világűr felfedezése közben az ember a leghatékonyabb, aki adott helyzetben rögtönözni is képes, szemben az automatákkal, űrszondákkal, amelyek ilyenkor kudarcot vallanak. A második holdséta során egy hosszabb kutatóútra indultak az űrhajósok, amelynek során öt geológiai állomást érintettek, amelyek egyikén szenzációs felfedezést tettek, narancsszínű talajt találtak (később kiderült, hogy a vulkáni eredetűnek hitt talajréteget félreazonosították). A harmadik holdsétán az űrhajósok a völgyet övező hegyek közé mentek, és ott végeztek kutatómunkát négy geológiai állomáson. A három holdsétát lezárva a holdkomp utasai rendben felszálltak a holdfelszínről, dokkoltak az anyaűrhajóhoz, csatlakoztak az addig a Hold körül keringő Ron Evanshez, és folytatták a megfigyeléseket. További másfél nap múltán a 75. keringésben jött el az ideje a hazavezető irányra állni, és újabb négy nap múltán az űrhajó leszállt a Csendes-óceánon, ahol a kiemelésére érkező anyahajó várta. Az Apollo–17 1972. december 19-i leszállásával véget ért az Apollo–program űrrepülési része (míg a kihelyezett műszerekkel a megfigyelések egészen 1977-ig folytatódtak), és az azóta eltelt időben nem járt ember a Holdon (így máig Gene Cernan parancsnok az utolsó ember, aki lábnyomát a Holdon hagyta). (hu)
|