Varieté

A varieté a népszerű szórakoztatásban gyökerezik: feuilletton-drámák, polgári vígjátékok, cirkuszi vagy utcai művészek, énekesek előadásaiban. A hozzá felhasznált terek, következésképpen a közönség lehetnek vezető színházak, ahol csak neves művészek lépnek fel, nagy népszerűségnek örvendő színházak, kávéházakban kialakított kisszínházak vagy bármilyen más olyan hely, ahol színpadot fel lehet állítani. Kezdetben gyakran a művészek, karakterek és beállítások „franciásítása” volt, Franciaországon kívül. Az egzotizálás közeledett a párizsi századfordulóhoz, amely a szórakoztatás és a látszólagos külföldi eredet szinonimája, s amely nemzetközi hírnevet szerzett, s ezzel nagyobb vonzerőt teremtett.

 

A kanzonetta és a monológ között félúton lévő számokkal kezdtek, hogy aztán áttérjenek a karikatúrára, amelynek feltalálását Nicola Maldaceának^[3] tulajdonítják, és amely a „típusok” karikatúrájából állt. Ő volt a viveur (valóság) karikatúrájának feltalálója, az értelem nélküli szépségnek, hogy aztán balettszámokkal, bűvészettel, transzformációval és egyebekkel bővüljön. A színész jól körülhatárolt karaktert képvisel, a számok gyakran estéről estére változnak.

A varieté a földrajzi elhelyezkedés szerint nagyon eltérő volt, éppen azért, mert a színészek, a népszerű műfajok énekesei, a humoristák nagymértékben merítettek saját hagyományaikból: beszélhetünk észak-közép-olaszországi színházról, amely Venetóban, Piemontban, Lombardiában és Toszkánában felismerhető, valamint egy dél-közép-olaszországi színházról, amelynek pólusai Róma és Nápoly voltak. A műsor gyakran színész-írótól született, az általa felolvasott darabok szerzőjétől: a híres varietéművészek (Totò, Raffaele Viviani, Ettore Petrolini, Gustavo De Marco) valójában jól körülhatárolható és változatos típusok alkotói. Leopoldo Fregoli viszont hozzájárult a huszadik századi színész dinamikus testének gondolatához,^[4] más művészekkel együtt a színházi művészet megújításának irányába haladva, amelynek a varieté az előfutára volt.

 

A varieté – a drámai színháztól vagy általában a „magasszínháztól” eltérően – nem számított igazi művészetnek, és egyfajta kiközösítést szenvedett el a kritikusok és a színházkedvelők részéről. Ez pedig szigorúan szakmai szinten is következményekkel járt: a varietéművészek nem juthattak nyugdíjhoz. amelyeket az olasz állam biztosított más ágazatokban dolgozó kollégáiknak, miközben maguk a varietészínházak sem részesültek semmilyen állami támogatásban. Az olasz fasizmus idején a dialektusban mutatkozó műsorok visszaszorításának és a külföldi meghívások nemzeti tömegkultúra nevében történő lemondásának vágyából fakadó kiközösítés erősen hátrányos helyzetbe hozta az egyre kevésbé keresett és reprezentált varietét.

Filippo Tommaso Marinetti 1913-ban a Lacerba című újságban publikálta a varietészínház kiáltványát, amelyben egy olyan színháztípus újszerűségét emelte ki, amely tagadja a valóságosságot, és helyette a látványosságot és a paradoxont részesíti előnyben. Még a nemzetközi szórakoztatás néhány nagyszerű főszereplőjére, mint például Gordon Craigre is hatott és lenyűgözte a bársonyszínházi körökön kívül kínált vígjáték.

 

A huszadik század első éveiben a színész alakjáról folytatott vitában Luigi Pirandello ellenségesnek vallotta őt a drámaművészettel szemben, mivel lényegében elárulta a szöveget és egy karakter „életét”. Másrészt Silvio D’Amico kritikus azzal érvelt, hogy a nagyszerű színészből hiányzott a spontaneitás és az improvizációs képesség a varietében, ügyelt azonban arra, hogy ne hivatkozzon a Commedia dell'artéra.^[5]

A varieté a revü nevet akkor vette fel, amikor magas szintű és szigorúan szervezett, különálló témák egyesítésén – bármennyire vékony szál köti össze őket, amely lehet pl. egy általános téma – és írott forgatókönyvön alapult, különben csak függönyemelésről volt szó.^[6]

Más, kisebb színházi műfajokhoz hasonlóan, a varietének is először az 1930-as évektől a hangosfilmmel, majd az 1950-es évektől a televízióval kellett versenyre kelnie. Sok sajátosságát aztán a rádiós és a televíziós változat is átvette.

A varietéművészek többsége más műfajokba is át-átruccant, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz (operett, balett, vaudville, próza, film és mások). Időrendi sorrendben:

 

• Loïe Fuller (táncos)
• Harry Houdini (bűvész)
• Leopoldo Fregoli (átváltozóművész)
• Isa Bluette (szubrett)
• Nuto Navarrini (komikus)

• Totò

• Peppino De Filippo (színész)

 

• Ugo Tognazzi (színész)
• Raffaele Pisu (komikus)
• Alberto Sordi (színész és parodista)
• Isa Barzizza (showgirl)
• Franca Valeri
• Walter Chiari (színész)

• Johnny Dorelli (énekes-színész)
• Raffaella Carrà (showgirl)

• Lucia Poli (színésznő)
• Maurizio Micheli (komikus)

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Varietà (spettacolo) című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Dizionario dello spettacolo del '900. Milánó: Baldini & Castoldi. ISBN 978-88-8089-295-3 
• Enciclopedia dello spettacolo. Roma: Le maschere 
• Teatro e spettacolo nel primo Novecento. Róma-Bari: Laterza. ISBN 88-420-3223-9 

• Maurizio Costanzo–Flaminia Morandi. Lo chiamavano varietà. Carucci (2004. november 23.). ISBN 978-8843031603 
• Follie del varietà. Vicende memorie personaggi 1890-1970. Milánó: Feltrinelli 
• Il teatro delle varietà. Firenze: La casa Usher. ISBN 978-88-95065-31-1 
• Vieni Avanti, cretino! Storie e testi del varietà e dell'avanspettacolo. Róma-Nápoly: Theoria. ISBN 88-241-0341-3 
• I segreti del varietà. Milánó: Celip 
• Il varietà a Napoli: da Viviani a Toto, da Pasquariello a De Vico. Róma: Newton & Compton. ISBN 88-8183-460-X 
• Il teatro di varietà in Italia. Firenze: G. Calvetti 
• Il teatro di varietà: dalla Belle Époque agli anni Sessanta ed oltre, in Italia. Milánó: Nuove Edizioni Culturali 
• Le stelle del varietà: rivista, avanspettacolo e cabaret dal 1936 al 1966'. Róma: Gremese. ISBN 88-7605-410-3 
• Dal tramonto dell'operetta al tramonto della rivista: mezzo secolo di fasti e miserie del varietà e dell'avanspettacolo. Milánó: Pan 
• Storia del varietà. Milánó: Garzanti 
• Rita Cirio e Pietro Favari (szerk.): Sentimental (Il teatro di rivista italiano), in Almanacco Bompiani, Milánó, 1975, SBN IT\ICCU\TO0\1318070

• Kabaré

• Alpár Ágnes: A fővárosi kabarék műsora. 1901–1944; bőv. kiad.; MSZI, Budapest, 1979
• Molnár Gál Péter: A pesti mulatók. Előszó egy színháztörténethez; Helikon, Budapest, 2001