VII. Magnus norvég király

A norvég király, V. Haakon leányának, Ingeborgnak és a svéd Birger Magnusson király öccsének, Erik Magnussonnak volt a fia.^[3][4] V. Haakon halála után (1319) elismerték Norvégia és Svédország királyának.^[3] Két országát Matts Kettilmundsson,^[1] a régens kormányozta,^[2] amíg 1332-ben el nem érte a nagykorúságot.^[3] És ezzel kezdetüket vették az anyagi gondok, amelyek Magnus egész uralkodását végigkísérték.^[1] A pénzhiány rákényszerítette Magnust, hogy mind a svéd, mind a norvég koronáját elzálogosítsa a Hanza-szövetségbeli Lübeck városánál, amely magas uzsorakamatot szedett a zálogtárgyakért.^[6] Nagyobb kölcsönt sikerült szereznie a királynak a pápai kamarától is; ám amikor ezt nem tudta visszafizetni a megszabott időn belül, hitelezője kiközösítette.^[6] Magnus hamarosan a svéd nemességet is maga ellen fordította, amikor felemelte az adókat, hogy 1332-ben^[6] megvásárolhassa Skåne dán tartományt (ma Svédország legdélebbi része).^[3] Skånéért, Blekingéért és Halland egyes részeiért Magnusnak a kor viszonyaihoz képest hatalmas összeget kellett fizetnie: 34 000 színezüst márkát vagy 170 000 márkát ércpénzben.^[6] Kezdetben jónak látszott az üzlet, de hosszú távon, amikor a tartozás kiegyenlítésére került sor, ez a vásár a legsúlyosabb gazdasági nehézségeket idézte elő.^[6] Mégis: a király egy ideig a maival teljesen azonos kiterjedésű Svédországnak, valamint Norvégiának és Finnországnak volt királya.^[6] Birodalmának határai nyugaton Bergenig, keleten Viborgig, északon Nordkapig, délen pedig Öresundig nyúltak.^[6] Ám uralkodásának voltak jó oldalai is: 1335-ben és 1344-ben egy-egy rendeletet hozott, amelyek a parasztok jogbiztonságát foglalják magukba.^[7] Az előbbi a "szokásossá vált súlyos megpróbáltatásokat" említi, amelyeket a parasztoknak ki kellett állniuk, s amelyek "felette nagy szomorúságukra szolgálnak", és nyomatékosan kimondja, hogy "Svédország népe pedig békében éljen". A rendelet elsősorban a vendégeskedés – pontosabban: a hívatlan, erőszakos vendégeskedés – ellen irányult.^[7]

Ezeket a határozatokat ismételte meg részben az 1344. évi ún "Uppsalai rendelet".^[8] Ennek értelmében a király engedélye nélkül senki sem járhatja "teljesen felszerelve" az országot.^[8] A püspököknek továbbra is megmaradt a harminc ló, de egy királyi hivatalnok a király távollétében csak 45 lóval utazhatott.^[8]

Mivel Magnus minden idejét Svédországban töltötte, a norvég főnemesség 1343-ban kieszközölte, hogy a fia, Haakon kövesse a norvég trónon, aki VI. Haakon néven lett uralkodó, miután Magnus 1355-ben lemondott a norvég koronáról^[3] (addig társuralkodó volt^[2][4]). 1349-ben a pestis járvány tombolt az országban. 1348 és 1351 között sikertelen háborút vívott Novgoroddal.^[2][4] A király új nemzeti törvénykönyvet vezetett be (1350) a tartományi törvények összevonásával, és ebben ugyan a nemesség jogait erősítette meg,^[5] de 1352-ben bosszúságot okozott a főuraknak az egyház és a földbirtokosok gazdasági hatalmának megnyirbálásával.^[3] Ellenfelei élére saját fia Erik állt (1356^[2]), és támogatta őket IV. Valdemár dán király, valamint 1356 után IV. Ince pápa is.^[3]

Magnus végül kénytelen volt Erik társuralkodóvá tenni (1357^[4]), svéd királysága mintegy felét átengedni,^[2] és engedményeket tenni a nemességnek.^[3] Ezután békét kötött IV. Valdemárral, és fiát, VI. Haakont 1359-ben összeházasította Valdemár leányával, Margittal, előkészítve Norvégia, Svédország és Dánia 1397-ben létrejött egységét, a kalmari uniót.^[3]

Miután újra összefogott IV. Valdemárral – aki 1360-ban elárulta, amikor visszafoglalta Skånét, 1361-ben Ölandot és Gotlandot^[9] – , Magnus még egyszer megpróbálta megerősíteni saját pozícióját a nemességgel szemben,^[5] és korlátozni a svéd főurak hatalmát.^[3] A nemesség válaszul Magnus unokaöccsének, Mecklenburgi Albertnak ajánlotta fel a koronát,^[2] és katonai támadásba lendült,^[3] Magnust pedig megfosztotta a tróntól.^[5]

A kibontakozó konfliktusban Magnus fogságba esett 1365-ben,^[10] a börtönből írott leveleiben arról panaszkodik hogy bilincsbe verték, és "vasbékók" gyötrik.^[10] Hat évnyi kegyetlen fogság után, 1371-ben 12 000 ezüstmárkáért bocsátották szabadon a stockholmi kastély tömlöcéből,^[10] amikor is Norvégiába távozott.^[3] Itt, hajdani birodalmában tölthette utolsó, komor éveit: "Elárvult lélek lett, senki egy jó szót nem szólt róla és életéről".^[10] Halála is életéhez hasonlóan drámai volt: hajója nem messze Hagesundtól a Bömmel-fjordban süllyedni kezdett.^[10] A király a vízbe vetette magát, és míg a hajó egész legénysége hullámsírban lelte halálát, neki sikerült kievickélni a partra, de ott "görcsrohamot kapott, és kilehelte lelkét".^[10] Egyedül tehát ő kerülhetett megszentelt földbe, amit csodának értelmeztek, s ezért "az egyszerű emberek szentnek tartották őt".^[10]

A király 1335-ben^[11] házasodott össze Namuri Blankával^[11] (1320 – 1363. nyara), aki négy gyermeket szült neki:

• Erik^[11] (1339 – 1359. június 21.)
• Haakon^[11] (1340 augusztusa – 1380. május 1.)
• leány^[11] (†fiatalon)
• leány^[11] (†fiatalon)

1. ↑ ^{a b c d} Vilhelm Moberg: Népem története – Svédország a középkorban (Min svenska historia berättad för folket, Stockholm, 1972, 1973); Magyar kiadás: Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1984, fordította Miszoglád Gábor, 118. oldal
2. ↑ ^{a b c d e f g h} Magyar Nagylexikon, főszerkesztő: Élesztős László, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2001, ISBN 963-9257-00-1, 12. kötet, 395. oldal
3. ↑ ^{a b c d e f g h i j k l m n} Uralkodók és dinasztiák (kivonat az Encyclopædia Britannicából), Magyar Világ Kiadó, 2001, szerkesztette: A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János, ISBN 963-9075-12-4, 440. oldal
4. ↑ ^{a b c d e} Petr Čornej – Ivana Čornejová – Pavel Hrochová – Jan P. Kučera – Jan Kumpera – Vratislav Vaníček – Vít Vlnas: Európa uralkodói (Evropa králů a císarů. Významní panovnící a vládnoucí dynastie od 5. století do současnosti, Prága, 1997); Magyar kiadás: MÆCENAS Könyvkiadó, 1997, fordította Tamáska Péter, ISBN 963-645-053-6, ill. ISBN 963-203-017-6, 169. oldal
5. ↑ ^{a b c d} Világtörténelmi Enciklopédia II. (Kleine Enzyklopädie – Weltgeschichte, Leipzig, 1979); Magyar kiadás: Kossuth Könyvkiadó, 1982, ISBN 963-09-1831-5, fordították: Dalos György, Hollós Alfréd, Réthelyi Károlyné, Sarlós Mariann, Szalontai Sándorné, Széll Jenőné és Tandori Dezső Világtörténelmi Kisenciklopédia-beli (1972) fordításainak felhasználásával Máthéné Glavina Zsuzsa, Héjja Zsuzsa, Hollós Alfréd, Ólmosi Zoltán, Pártos Gyula, Szalontai Sándorné és Taraba János, 917. oldal
6. ↑ ^{a b c d e f g} N.t., 119. oldal
7. ↑ ^{a b} N.t., 121. oldal
8. ↑ ^{a b c} N.t., 122. oldal
9. ↑ Csató Tamás − Gunst Péter − Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia I-II., Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. júliusa, ISBN 963-17-7223-3, 170. oldal
10. ↑ ^{a b c d e f g} N.t., 124. oldal
11. ↑ ^{a b c d e f} Folkunga family (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)

• Norvég királyok családfája
• Norvégia uralkodóinak listája
• Svédország uralkodóinak listája
• Svéd királyok családfája
• Norvégia társadalma a középkorban
• Svédország társadalma a középkorban

Előző uralkodó: V. Haakon

Norvégia uralkodója 1319 – 1355

Következő uralkodó: VI. Haakon

Előző uralkodó: Birger

Svédország uralkodója 1319 – 1363 részben XII. Erikkel közösen

Következő uralkodó: Albert