Okcitán nyelv

Az okcitán az egyik legnagyobb kulturális és irodalmi hagyományokkal rendelkező kisebbségi nyelv Franciaországban. A középkori irodalomban a trubadúrköltészet és balladák nyelve volt. A nagyobb újlatin nyelvekbe, mint például az olasz és a spanyol, számos szó került be az okcitán útján. Mivel a középkorban az okcitán irodalmi élet központja a történelmi Provence tartomány volt, a nyelvet hagyományosan provanszál nyelvnek is nevezik. Ugyanakkor a szó szoros értelmében vett provanszál nyelvjárás csak az okcitán egyik területi nyelvváltozata. Az okcitánnak hivatalosan – a Spanyolországban beszélt aráni nyelven kívül – nincs standard változata; de facto a déli lengadocian nyelvjárást tekintik standardnak.

Az okcitán három fő nyelvjáráscsoportra osztható, ezen belül összesen hét nyelvjárással rendelkezik, amelyek további aldialektusokra oszlanak. A főbb nyelvjárások az alábbiak:

 

• Északi nyelvjárások
  • Lemosin
  • Auvernhat
  • Vivaroalpenc (vivaroaupenc)
• Déli nyelvjárások
  • Lengadocian („sztenderd”)
  • Provençau (provanszál)
• Gascon
  • Gascon (Gascogne-i)
  • Aranés (aráni)

A nyelvjárások főleg hangtanilag különböznek egymástól: míg az északiak a franciához, a déliek, illetve a gascogne-i és aráni a katalánhoz és a spanyolhoz állnak közelebb. A tulajdonképpeni („sztenderd”) okcitán nyelvjárásnak a lengadocian tekinthető, egyben ez távolodott el legkevésbé a latintól. A gascogne-i és a Spanyolországban beszélt aráni nyelv jellegzetessége, amely által élesebben elkülönülnek a többi okcitán nyelvjárástól, hogy erős baszk–aquitaniai szubsztrátum érte őket (lásd még: paleohispániai nyelvek), így bizonyos mássalhangzókat teljesen másképp ejtenek, mint a többi dialektusban. Éppen ezért a gascogne-it és aránit sokszor külön nyelveknek is tekintik. A továbbiakban a lengadocian nyelvjárást ismertetjük részletesebben, szükségszerűen utalva a többire.

Hangtanilag leginkább a katalán nyelvvel mutat egyezéseket. Magánhangzórendszere hangsúlyos szótagban hét fonémából áll, ezek: /a, ɛ, e, i, o, u, y/; hangsúlytalan helyzetben csak az /a, e, i, u/, valamint a szó végén egy ajakkerekítés nélküli – nyelvjárástól függően – o-hoz vagy ö-höz közel álló magánhangzó fordul elő, amelyet a helyesírásban az -a jelöl (átírásunkban [ɔ] ). Az /ɛ/-/e/ különbség csak hangsúlyos szótagban fordul elő, ebben az esetben az /ɛ/-t è-vel jelölik: bèn [bɛn] ’jól’. Az /u/ hangot az o – hangsúlyos szótagban ó – jelöli, míg az /o/-t az ò-val írják át (például coire [ˈkujre] ’réz’ és còire [ˈkojre] ’főzni’); az /y/ (magyar ü) hangnak írásban az u felel meg, mint a franciában.

Mássalhangzó-állománya általánosságban a következő hangokból áll: zárhangok /p, t, k/, /b, d, g/; nazálisok /m, n, ɲ/; likvidák /l, ʎ, r, rr/; réshangok /f, (v), s, z, ʒ/; affrikáták /t͡s, t͡ʃ, d͡ʒ/; valamint a /j, w/ félhangzók (bizonyos mássalhangzók nincsenek meg minden dialektusban). A nyugati dialektusokban, így a „sztenderd” okcitánban is – akárcsak a katalánban és a spanyolban nincs /b–v/ megkülönböztetés: a b és a v hangkörnyezettől függően [b]-ként (szó elején, valamint nazális után) vagy [β]-ként (magánhangzók között) valósul meg. Az r hangot általában a nyelvhegy pergetésével ejtik; a francia hatástól érintett provanszál dialektusban viszont a nyelvcsap pergetésével („raccsolva”), mint a franciában. A szó végi -n és a legtöbb szóban az -r néma; szintén nem ejtik szó végi mássalhangzó-kapcsolatok utolsó mássalhangzóját (például punt [pyn] ’pont’).

Az egyes hangokat írásban a következő betűk jelölik (csak a magyartól eltérők):

• a, à – rövid magyar á [a]
• e, é – rövid magyar é [e]
• è – magyar e [ɛ]
• o, ó – magyar u [u]
• ò – magyar o [o]
• u – magyar ü [y]

Az ékezet a hangsúlyt jelöli.

• b, v – szó elején és nazális után magyar b, máskor lágy v, mint a spanyolban: volèva véder [buˈɛβɔ ˈbeðe] ’látni akarta’. Az északi és a provanszál dialektusokban – francia hatásra – a v-t labiodentálisan ejtik, megtartva a b–v megkülönböztetést.
• c – k: cantar [kantˈa(r)] ’énekelni’.
• cc, tz – c /t͡s/: occitan [ut͡siˈta] ’okcitán’, cantatz [kanˈat͡s] ’énekeltek’.
• ce, ci, ç – sz /s/: cinc [sin] ’öt’, plaça [ˈplasɔ] ’tér’.
• ch és -g – cs /t͡ʃ/ vagy c /t͡s/: lach [lat͡ʃ] vagy [lat͡s] ’tej’, pueg [ˈpwet͡ʃ] ’domb’.
• ge, gi, j és tge, tgi, tj – dzs /d͡ʒ/ és /t͡ʃ/: legir [leˈd͡ʒi(r)] ’olvasni’, vilatge [biˈlat͡ʃe] ’falu’, jutjar [d͡ʒuˈt͡ʃa(r)] ’ítélkezni’.
• h – néma, kivéve a gascon dialektus, ahol h azokban a szavakban, amelyek más dialektusban f-fel kezdődnek.
• lh – lj /ʎ/, szó végén l: palha [ˈpaʎɔ] ’szalma’ (bár ez sokszor összeolvad a /j/ hanggal, így például a balhar ’adni’ és a baiar ’megcsókolni’ szavak között a kiejtésben nincs különbség, mindkettő [baˈja(r)]), filh [fil] ’fia’.
• nh – ny /ɲ/, szó végén n: vinha [ˈbiɲɔ] ’szőlőskert’, punh [pyn] ’ököl’.
• qu– e és i előtt k, máskor [kw]: que [ke] ’ami’, quatre [ˈkwatre] ’négy’.
• s – szó elején nyelvjárástól függően sz /s/ vagy s /ʃ/, magánhangzók között z vagy zs /ʒ/, kettőzve sz /s/: sopa [ˈsupɔ] vagy [ˈʃupɔ] ’leves’. A provanszál dialektusban – francia hatásra – szó végén néma.
• tl, tm, tn – ll [lː], mm [mː], nn [nː].
• x – c /t͡s/, mássalhangzó előtt sz /s/.
• z – z, szó végén sz /s/.

Nyelvtani szerkezete alapvetően nem tér el a szomszédos nyugati újlatin nyelvekétől; minden eddigi jellemző tekintetében, itt is leginkább a katalánnal, illetve a franciával mutathatók ki közös vonások. A névszók többes száma az -s, akárcsak a többi nyugati újlatin nyelvben; a határozott névelő hímnemben a lo, los és nőnemben a la, las (például lo libre / los libres ’a könyv/könyvek’, la flor / las flors ’a virág/virágok’; az -s végű főnevek többes számát -es raggal képzik, az s pedig megkettőződik: lo peis / los peisses ’a hal/halak’). A határozatlan névelő az un, una, többes száma nyelvjárásonként változik: de, del, dels (vö. a francia ún. anyagnévelővel; például legir libres / de libres / dels libres ’könyveket olvasni / néhány könyvet olvasni’). A mutató névmások az aquest, aquesta ’ez’, illetve aquel, aquela ’az’: aquest libre / aquel libre ’ez a könyv / az a könyv’. A spanyolhoz és a katalánhoz hasonlóan léteznek hangsúlytalan, valamint hangsúlyos birtokos névmások: mon libre vagy lo meu libre ’az én könyvem’; ma flor vagy la mia flor ’az én virágom’.

A személyes névmások (alanyesetben): ieu, tu, el/ela, nosautres, vosautres, eles/elas. A hangsúlytalan személyes névmások az igét megelőzik, kivéve a felszólító mód, amelyben kötőjellel az igéhez kapcsolják őket: Me dona d’aiga ’vizet ad nekem’ és dona-me d’aiga ’adj nekem vizet’. Itt is megtalálható az ún. határozói névelő, mint az olaszban: Ne vesi dos ’kettőt látok [abból]’.

Az igék a főnévi igenév végződése alapján négy csoportba sorolhatók: -ar, -er, -ir és -re; példa egy szabályos ragozású igére a kijelentő mód jelen idejében: cantar ’énekelni’ – canti, cantas, canta, cantam, cantatz, cantan. A létige, az èsser ragozása: soi, ès/sés, es, sem, setz, son.

A számok 1-től 10-ig (lengadòc-i nyelvjárásban) a következők:

un, una; dos, doas; tres; quatre; cinc; sieis; sèt; uech; nòu; dètz.

Az alábbi mondat idézet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából három különböző nyelvjárásban.

• Meghallgat (Omniglot.com)

Az alábbi táblázat néhány egyszerű szó megfelelőit mutatja latinul, okcitánul, katalánul, valamint az öt nagyobb újlatin nyelven. Az okcitán oszlopában első helyen a „sztenderd” (lengadocian) alak szerepel kövéren szedve, mellette zárójelben az egyéb lehetséges nyelvjárási alakok vannak feltüntetve.

• A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973  (pp. 1075–1076)

 

Tekintsd meg a Wikipédia okcitán nyelvű változatát!

• Hasznos kifejezések okcitánul hangos kiejtéssel (Omniglot.com)
• Az Ethnologue adatjelentései az okcitán nyelvjárásokra:
  • occitan
  • shuadit († zsidóprovanszál)
• Diari de Barcelona – a Barcelona TV többnyelvű video-híroldala, köztük okcitánul is.
• Joan de Cantalausa okcitán értelmező szótára az interneten