Pestis

 

A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus, pálcika alakú baktérium. Ez a mutáns nagyon alkalmazkodóképes, és eddig sok változatát írták le.

A pestis elterjedési területét a köztes gazdák határozzák meg. Ahol ezek megjelennek, ott a betegség is felbukkanhat. A járvány kitöréséhez több tényező összejátszása szükséges, így a baktériumok rezisztencája, a higiénia elhanyagolása, és a helyi köztes gazdák jelenléte.

A bubópestis akkor alakul ki, ha az embert fertőzött bolha csípi meg. Általában a lágyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásával, megnagyobbodásával (bubó) jár. Ezen nyirokcsomókból a véráramba kerülve vérmérgezést (szeptikémiát) okoz.

 

A fertőzés leggyakoribb terjesztője a patkánybolha, de más fajok is megfertőződhetnek. A Xenopsylla-fajok utáni második helyet a Nosopsyllus fasciatus foglalja el. Az ember- a kutya- és a macskabolhák ritkán viszik át a betegséget, mivel náluk a baktériumok nem tömítik el a garatot.

Fontos tényező még, hogy egy bolha egy harapással hány baktériumot juttat a sebbe. Ole Jørgen Benedictow becslései szerint ez a szám 25 000,^[7] de a technika fejlődésével később kimutathatóvá vált, hogy akár 100 ezer is lehet.^[8] A Mexikóban és Coloradóban végzett kutatások szerint a bolhák mikrokörnyezete is fontos: a gazdaállatok által elfogott és elásott példányokban nagyobb volt a baktériumok koncentrációja, mint a gazdaállat bundájában élőknek. A földről összegyűjtött bolhák nem voltak mind fertőzöttek, de amelyek igen, azokban elég baktérium volt a blokád kialakulásához. A gazdaállatok bundájából gyűjtött bolhák nagyobb arányban voltak fertőzöttek, de közülük csak minden ötvenedikben alakult ki a blokád.^[8]

Pollitzer és Meyer szerint nincs különbség a fészekben és a gazdaállatokon élő bolhák között. Ebben az összefüggésben az X. cheopis és közeli rokonainak valamint a Nosopsyllus fasciatus életmódjának különbözőségét is vizsgálták. A cheopis gyakran és sokat csíp, gyakran váltja gazdáit, míg a fasciatus tovább bírja az éhezést, és ritkábban keres új gazdát. Pollitzer és Meyer szerint azonban az igazi különbséget az élőhely jelenti: a cheopis a trópusok, a fasciatus a hidegebb vidékek lakója.^[9]

Amikor egy egészséges bolha megcsíp egy fertőzött állatot, a szívott vérrel együtt a kórokozók is bélrendszerébe kerülnek. Ott a Yersinia pestis baktériumok megtelepednek a bélfalon, illetve az állat garatjában. A garat felszínén elszaporodó baktériumok biofilmet képeznek, és a baktériumtömeg végül részlegesen vagy teljesen elzárja a garat lumenét, így a bolha képtelen lesz a továbbiakban táplálkozni.^[10] Az éhség csípésre kényszeríti az állatot, amely táplálkozás közben beleöklendezi a garatjában lévő baktériumokat a megcsípett élőlény vérkeringésébe. A kórokozó a szervezet antigénprezentáló sejtjeiben szaporodik, és pusztítja őket, így téve tönkre az immunrendszert.

A tüdőpestist a cseppfertőzés útján a szervezetbe jutó baktérium okozza, tehát emberről emberre terjed.

A pestis nem korlátozódik a patkányokra; több mint 200 faj érintett, közöttük a kutyák és a macskák is, de a fő terjesztők a patkányok. A házi egeret több járvány idején is kapcsolatba hozták a pestissel, de az egerek alárendelt szerepet játszanak a betegség terjedésében, ugyanis vérükben alacsony marad a baktériumok koncentrációja, és bolhája, a Leptopsylla segnis szintén rossz közvetítő. Ennek oka, hogy nem nagyon veszi fel a baktériumokat, és hogy túlságosan is kötődik az egérhez mint gazdaállathoz.^[11]

A házi és a vándorpatkányok szerepét azonban megerősítették a bombayi 1905-ös pestis alatt végzett vizsgálatok. Megfigyelték, hogy először a vándorpatkányok fertőződtek meg, tíz nap múlva a házi patkányok, és ezt követte egy hónap múlva az emberi halandóság tetőzése. 1910-ben Ipswich közelében többen is pestisben haltak meg, amit bakteriológiai vizsgálatok is megerősítettek. Ezután elfogtak 568 patkányt, melyek közül 17-ben kimutatták a pestist. Mindegyikük vándorpatkány volt. Azonban az 1898-as indiai és az 1998-as madagaszkári pestisben a házi patkányok voltak a fő közvetítők.

A bolhák csak élő állaton maradnak meg. Ha a gazdaállat elpusztul, akkor új gazdát keresnek.

Ha fertőzéskor elég baktérium jutott az áldozatba úgy, hogy az immunrendszer nem tudta legyőzni őket, akkor a betegség vérmérgezéssel kezdődik. Ezt a hatást az elpusztult baktériumokból kiszabaduló toxinok váltják ki. A vese és a máj igyekszik megtisztítani a szervezetet, de a mérgek ezekre a szervekre még inkább hatnak, a sejtek elhalását okozva. A végén a beteg toxikus sokkot szenved el.

A pestis fő formái: a bubópestis, a szeptikémiás pestis (amikor a véráramban terjednek szét a kórokozók) és a tüdőpestis.^[12] Emellett jelentkezhet enyhe tünetekkel, vagy okozhat agyhártyagyulladást. A főbb formák átalakulhatnak egymásba; a betegség kezdődhet bubópestissel, amit szeptikémiás pestis, végül tüdőpestis követhet. A leggyakoribb formák a bubópestis és a tüdőpestis.

A bubópestis vagy mirigyláz a pestis leggyakoribb formája.

A fertőzés rendszerint egy patkánybolha csípése miatt következik be, amely a baktériumokat köztes gazdaként hordozza. A baktériumok ezzel egy addig egészséges gazdába jutnak be, miután a bolhában már felszaporodtak.

A lappangási idő néhány órától egy hétig terjed. Tünetei: orrvérzés, bizonytalan járás, láz, fejfájás és végtagi fájdalmak, erős betegségérzés, tompaság, nyugtalanság, leállíthatatlan halandzsázás, fényérzékenység, tudatzavar. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon. A nyirokcsomók megduzzadnak, fájdalmas csomók alakulnak ki, melyek akár tíz centiméter átmérőjűek is lehetnek. A nyirokcsomó bevérzései miatt kékes-feketés színűek, és előbb-utóbb kicsattannak. A kétnapos első lázhullám után a második már legtöbb esetben halálos. Ha valaki kibírta a hullámokat, és a gennyes csomók kifakadtak, akár túl is élhette. A bubópestises betegeket könnyű felismerni, mivel a testüket sötét színű, különböző nagyságú duzzanatok csúfítják el. A halálozási arányszám 50–80%-os volt.^{[pontosabban?]}

A szeptikémiás pestis a baktériumok vérbe jutásával kezdődik. A baktériumok jöhetnek kívülről, nyílt sebeken keresztül, vagy lehet a másik két típus szövődménye is. A kórokozók testszerte elterjednek a vérárammal. Tünetei: magas láz, hidegrázás, fejfájás, általános rossz közérzet, később bevérzések a bőrben és a belső szervekben. Kezelés nélkül a tünetek megjelenése után 36 órán belül halálos, de antibiotikumokkal ez a forma is túlélhető.

A tüdőpestis napjainkban igen ritka, ezért nem nagyon kutatható, így keveset tudunk róla. Terjedése speciális, mivel cseppfertőzéssel terjed az influenzához hasonlóan. Ezen az úton a pestis fertőzőképessége jóval kisebb, mint az influenzáé, ezért ritkán alakulnak ki tüdőpestises járványok. Ehhez hozzájárul, hogy a pestissel fertőzötteknek csak kisebb részében alakul ki tüdőpestis. Állatoktól is el lehet kapni, de közülük inkább a házi kedvencektől, amelyek könnyen közel kerülnek az emberhez. Amerikában a 2000-es évek elején a legtöbb beteg fertőzött macskától kapta el. A fertőzéshez a kritikus távolság 30 cm, mivel az influenzavírusokkal ellentétben a pestisbaktériumok hamar elhalnak a levegőben. A téli, hidegebb időszakra jellemző. A lappangási idő 1-3 nap, ami után kezelés nélkül többnyire gyors halál következik; a halandóság 95%. A halált fulladás okozza, mivel a baktériumok megbetegítik az idegrendszert is.

A 20. század elején feljegyeztek járványokat, amelyek fertőzött utazók miatt törtek ki Mandzsúriában.^[13][14] Ehhez hozzájárult a hűvös idő.^[15] Az 1910–11-es járvány szeptembertől áprilisig a fő utazási vonalakat követte 2700 kilométeren át. Több mint 60 ezren haltak bele.

Wu Lien-Teh összefüggést fedezett fel egy ugróegérféle állat vadászata és a fertőzés terjedése között.^[16] Az állat értékes bundájának ára megnégyszereződött a járvány előtti időszakban.^[17] Mai tapasztalataink azt mutatják, hogy a tüdőpestis a rágcsálók megbetegedése után jelentkezik. A rágcsálók bubópestise és az ember tüdőpestise közötti összefüggés jól dokumentált.

Ha a beteg cseppfertőzéssel kapta el, akkor a tüdőpestis elsődleges, ha a baktériumok a vérárammal kerültek a tüdőbe, akkor másodlagos. A tüdőpestis gyorsabban zajlik le, hiszen a baktériumok a nyirokcsomókat elkerülve a tüdőbe jutnak. Nagyon magas lázzal, légszomjjal, köhögéssel, kékre színeződő ajkakkal kezdődik, majd a beteg kék-fekete köpetet köhög fel, igen fájdalmasan. Ezután tüdőödéma lép fel, végül összeomlik a keringés, és kezelés nélkül 2-5 nap után beáll a halál.

A pestisnek létezik egy enyhe lefolyású változata, amely enyhe lázzal és a nyirokcsomók duzzanatával jár. A fertőzés alatt és után képződött antitestek egész életre szóló védettséget adnak a betegséggel szemben.^[18]

A pestis felismerhető a vér, a váladék és köpet vizsgálatával. Antitestek a tizedik naptól kezdve mutathatók ki.

A gyenge, vagy nem specifikus tünetek bakteriológiai vizsgálatot igényelnek. Itt néha még a DNS elemzésére is szükség van. A betegséget amerikai vizsgálatok szerint összetévesztették már vakbél- és agyhártyagyulladással, sztreptokokkusz-fertőzéssel is.^[19]

A pestisgyanús emberen az orvos azonnal elkezdi az antibiotikumos kezelést. Tüdőpestis és a szeptikémiás forma esetén egy napon belül el kell kezdeni. Az azonnali kezelés a halálozás esélyeit 5% alá csökkenti. A kezelésekhez számos antibiotikum (leggyakrabban sztreptomicin, klóramfenikol, tetraciklin) áll rendelkezésre. A tüdőpestiseseket el kell különíteni, a velük kapcsolatba került személyeket ki kell vizsgálni.

Megelőzése a higiénia javításán, a rágcsálók ellenőrzésén és a bolhacsípés elleni védekezésen alapul.

Védőoltás létezik, de csak három-hat hónapig ad védelmet, és csak a bubópestis ellen véd, tüdőpestis ellen nem. A WHO csak a rizikócsoportoknak, földműveseknek, vadászoknak, földmunkásoknak ajánlja azokon a területeken, ahol jelentősebb számú fertőzött rágcsálópopuláció él.

A pestis elleni legrégibb jól bevált védekezési mód a karantén. Már a középkorban is alkalmazták; először a fejlettebb városokban, például a Velencei Köztársaságban. A karantén szó eredetileg negyven napot jelent, ugyanis eredetileg negyven napig tartották, hogy akik még nem betegedtek meg, azok ne fertőződhessenek meg. Ez azt jelentette, hogy lezárták a várost, illetve a fertőzöttek otthonát.

 

 

Prokopiosz bizánci történetíró arról számolt be, hogy 541–42-ben szörnyű dögvész pusztított Konstantinápolyban, a iusztinianoszi pestisjárványban, amely az akkor uralkodó I. Iusztinianosz bizánci császárról kapta a nevét,^[20][21] naponta mintegy 10 000 ember halálozott el, és 541 ősze és 542 tavasza között 200 ezer fő volt a járványban elhaltak száma, ami az akkori Bizánc lakosságának mintegy 40 százaléka lehetett.^[22]

„Legtöbbször a betegség anélkül támadta meg az embereket, hogy azok felismerték volna mi is történik, akár egy vízió vagy egy álom. A betegség lefolyása a következő volt: először a betegnek hirtelen magas láza lett, néha rögtön a felkelés után, máskor minden előzmény nélkül. A beteg testének színe nem változott, és tapintásra sem érződött melegebbnek, mint ahogy az láz esetén megszokott, nem volt semmilyen gyulladásra utaló nyom. A láz erőtlenséget/gyengeséget okozott, de estére sem maga a beteg, sem a kezelő orvosa nem gyanakodott semmi veszélyre. Ezért senki, aki elkapta a betegséget nem gondolt arra, hogy meg fog halni. Néhány esetben még aznap, máskor a következő napo[ko]n nemcsak az ágyék táján, a has alatt, hanem a hónaljakban, néha a fülek mellett, a comb különböző pontjain megjelentek a nagy duzzanatok vagy bubók.”

– Prokopiosz: A háborúk története I. Solti Judit fordítása^[23]

Európában az első nagy pestisjárvány 540 után dúlt, miután egy kb. 535-ben bekövetkezett globális éghajlatváltozás miatt a pestisbaktériummal fertőzött rágcsálók Kelet-Afrikából északra vándoroltak.^[24] Róma városát is elérte a pestisjárvány. Ennek a járványnak esett áldozatául II. Pelágiusz pápa is 590. február 7-én.^[25]

 

 

 

Bővebben: Fekete halál

A járvány a 14. században újból kitört Európában, kisebb-nagyobb hullámai még a 17. században is pusztítottak. Az európai lakosság egyharmada-fele pusztult el ez idő alatt. A legnagyobb európai pestisjárvány 1347–53 között zajlott, miután 1346-ban a genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa (ma: Feodoszija) erődjébe az ostromló kipcsakok – egyfajta biológiai fegyverként – katapultjaikkal számos, pestisben meghalt ostromló katona tetemét lőtték be. A járvány megjelent a városban is, ahol több ezer genovai polgár tartózkodott. A járvány miatt a lakosság hajókon menekült el Kaffából,^[26] így a pestis eljutott Konstantinápolyba, majd Velencébe, Messinába, Genovába és Marseille-be, majd onnan terjedt az európai kontinens belsejébe, illetve a tuniszi kikötő révén Észak-Afrikába.

A kirobbant pestisjárvány kísérőjelenségei közé tartozott a flagellánsok (önostorozó szekta) megjelenése is.

A pestis elterjedésének oka az volt, hogy a főbb kereskedelmi útvonalakon árukat szállító kereskedők hajói patkányokat (és bolhákat) rejtettek. Ezek a szárazföldre jutva megfertőzték a háziállatokat és az embereket is. A fertőzöttek nagy része pár napon belül meghalt, de voltak, akik csodával határos módon túlélték a pestist. Ők örökre védettséget szereztek, mások viszont eleve immunisak voltak a fertőzésre.^[27]

Az orvostudomány fejletlensége miatt abban a korban még nem tudtak védekezni, bár arra viszonylag gyorsan rájöttek, hogy veszélyesen ragályos. A fejlettebb európai városokban (Velencei Köztársaság) ezért később már lezárták a várost, illetve a fertőzöttek otthonát (karantén), de a legtöbb helyen a pestis ellen kevéssé hatékony természetes gyógymódokat (füstölés, gyógyfüvek, kenőcsök stb.), illetve az egyház által javasolt érvágást, böjtölést és bűnbánatot ajánlották.^[28]

A 14. és a 15. században gyakran fordultak elő az ország területén az 1349-esnél kisebb járványok, melyekkel szemben a kor orvostudománya tehetetlen volt. A pestis elől legfeljebb elmenekülni, gyéren lakott vidékekre vonulni lehetett. A pestisjárvány enyhébb volt, mint a nyugat-európai országokban, ugyanis a régészeti leletek alapján és a feltételezések szerint az akkori csontmaradványok arról tanúskodnak, hogy a pestisfertőzésben elpusztultak zömmel az "A" vércsoporthoz tartoztak. A Magyar Királyság területén élő lakosok inkább a "B" vércsoporthoz tartoztak, ami a pestissel szemben nagyobb ellenállást biztosított nekik.^[29] Hátráltatta a kórokozók behurcolását az is, hogy nem voltak nagyobb kereskedelmi utak, nem voltak tengeri kikötők sem.

1271-ben és 1282-ben, 1351-ben, majd 1456–1457-ben, 1508-ban^[30] és az utána következő években is felütötte fejét a pestis ezen a tájon.^[31] 1575-ben hunyt el Huszár Gál Pápán pestisjárványban. 1663-ban Kozmán pusztított.^[32] A pestis általában háborús időszakot követő éhinség során bukkant fel, ami újabb éhinséget és zavargásokat is okozhatott.

A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe, s települtek az elhaltak helyére a szlávok. A járványok a 18. század első felében is gyakoriak voltak. Megszűnésükre hálából emelt barokk Mária emlékoszlopok emlékeztetnek. Az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban 1738-ban volt.^[33]

 

A betegség kutatása az 1890-es indokínai járvánnyal kezdődött. Alexandre Yersin izolálta a bacilust, és bebizonyította, hogy ez okozza a pestist.^[35] Ezzel egyidejűleg a francia Paul-Louis Simond Indiában felfedezte, hogy a házi patkányon élő keleti patkánybolhák hozzájárulnak a betegség terjedéséhez.^[36] Ez a pestis mint egységes betegség elismeréséhez vezetett. A terjedésmód felfedezése Indiában kialakította a pestis modern szemléletmódját. Eleinte úgy vélték, hogy a házi patkány és a keleti patkánybolha a pestis kizárólagos közvetítői, de később a kutatások bebizonyították, hogy számos más rágcsáló és bolhafaj is szerepet játszik a járványok kialakulásában. A kolóniákban mutatkozó megnövekedett halandóság és a járványok kapcsolata a betegség terjedési útvonalainak feltérképezéséhez vezetett. Hallgatólagosan feltételezték, hogy ezt csak a pestis okozhatja, és hogy a középkori és az indiai pestis ugyanaz a betegség volt. Ezeket a kutatásokat az 1905 után Indiába küldött angol kutatóbizottság végezte.

1897-ben az egyik kutatócsoport megállapította, hogy a pestisjárványt több helyen is megelőzte a patkányok tömeges elhullása.^[37] Az indiai alkirály által megbízott kutatócsoportok egyike 1910-ben azt jelentette, hogy a pestisjárvány a patkányok pestisétől függ.^[38] Más gazdaállatokra nem utalt semmi jel. Eredményeik szerint csak a bubópestis jelentkezik járványszerűen.

Ezekből a kutatásokból tudjuk, hogy a pestist bolhák terjesztik, és nem terjed emberről emberre, kivéve a tüdőpestist. A kórházban a betegek nem fertőzték meg az ápolókat, de akik a betegek otthonában maradtak, azok előbb-utóbb szintén pestisesek lettek. A tengerimalacokon és majmokon végzett kísérletek is megerősítették ezt. Bolhák híján sem a ruhák, sem a takarók, sem a talaj nem volt fertőző.^[39] Mivel a pestisbaktériumok nem sokáig képesek gazda nélkül életben maradni, ezért a pestist behurcolhatták a vidéki városokba. A pestis túlélését a nagyvárosi patkánypopulációk biztosítják. Mivel a patkányok nem tesznek meg hosszú utat, ezért a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a pestis a kereskedelem révén terjedt az addig pestismentes övezetekbe.^[40]

A pestist mindmáig nem sikerült legyőzni. A WHO 1978 és 1992 között 1451 halálesetről számolt be 21 országban. Az Amerikai Egyesült Államokban 13 fertőzés és két haláleset történt 1992-ben.

A legutóbbi nagyobb pestisjárvány 1994-ben volt az indiai Szúratban. A WHO 6344 gyanús, 234 bizonyított fertőzésről és 56 halottról tud. A járványt egy gyenge virulenciájú új törzs okozta.

2003-ban Algériában tört ki járvány.^[41]

2005-ben a tüdőpestis a Kongói Demokratikus Köztársaság északnyugati részéről indult ki. Az Orvosok Határok Nélkülnek sikerült megállítania a továbbterjedést.^[42] A WHO szerint 61-en haltak meg. 2006. június 14-én 100 halottról számoltak be. A leginkább érintett régió Ituri tartomány volt, akár évi 1000 megbetegedéssel, beleszámítva a tüdő- és a bubópestist is.^[43]

Madagaszkáron évente átlagosan körülbelül 400 pestises esetet jelentenek, de 2017. augusztus 1-je és november 22-e között 2348 fő kapta el a kórt, s ebből 202-en meghaltak a WHO jelentése szerint.^[44]

Ugyanebben az évben Ugandában is megjelent. 12-en betegedtek meg, és hárman meg is haltak.^[45]

Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén is újra és újra visszatér. Itt a prérikutyákon él. Ha a macskák elfogják a beteg prérikutyákat, akkor 10%-uk elkapja a tüdőpestist is, és innen terjed tovább a betegség. Évente tíz-húsz pestisfertőzés történik. Nils Christian Stenseht oslói biológus ezt az éghajlatváltozásra vezeti vissza.^[46]

2009-ben a tibeti Qinghaiban tizenegyen szenvedtek tüdőpestises fertőzést, egyikük meg is halt.

2019 novemberében diagnosztizáltak tüdőpestissel két mongol földművest Kínában, Pekingben.

A pestist a WHO a tizenkét legveszélyesebb biológiai fegyver közé sorolja. Ide tartozik rajta kívül a tularémia, a lépfene éppúgy, mint az ebola, a fekete himlő és a Marburg-vírus.^[47]

A pestist először a tatárok vetették be Kaffában, 1346-ban. A kán pestisben meghalt katonák holttestét dobatta be az ostromlottak közé, akik Itáliába menekültek a pestis elől.

A második világháborúban a japánok az egyik mandzsúriai fogolytáborban pestissel fertőzött bolhákkal töltöttek meg fegyvereket, ezek bevetése helyi járványokat okozott. A háború után a japánok lerombolták a gyárakat, amelyekből előjöttek a patkányok, és járványt okoztak Hejlungcsiang és Csilin tartományokban. 20 ezernél többen haltak meg.

A hidegháború idején a Direktórium-15 szovjet tudósai foglalkoztak a pestissel. Alibek, a biológiai fegyverek szakértője szerint az 1980-as évek végére sikerült a pestist rezisztenssé tenni és por alakban tárolni.

• Sólyomkőpestes település román neve
• Albert Camus egyik regényének a címe (La Peste, 1947 – A pestis)
• Daniel Defoe egyik regényének magyar címe (A Journal of the Plague Year (1722) – A londoni pestis (1967))

• Dr. Szabó-Gergely-Ádám: Orvosi mikrobiológia, Semmelweis, Budapest, 1993
• A. M. Barnes, T. J. Quan, J. D. Poland: Plague in the United States. In: Morbidity and Mortality Weekly Report 1985. 9SS-14SS.
• Ole Jørgen Benedictow: Svarte Dauen og senere Pestepidemier i Norge. Oslo 2002, ISBN 82-7477-108-7
• Klaus Bergdolt: Der schwarze Tod in Europa. Beck, München 2003, ISBN 3-406-45918-8
• Friedrich Hoffmann: Gründliche Untersuchung Von der Pest, Uhrsprung und Wesen : Nebst angehängten Bedencken, Wie man sich vor selbiger præserviren, und sie sicher curiren könne?. Rüdiger, Berlin 1710 (Digitalisat)
• J.D. Marshall, R.J.T. Joy, N. V. Ai et al.: Plague in Vietnam 1965–1966.# In: American Journal of Epidemiology 86 (1967) S. 603–616.
• Claudia Eberhard Metzger, Renate Ries: Verkannt und heimtückisch – Die ungebrochene Macht der Seuchen. Birkhäuser, Basel 1996, ISBN 3-7643-5399-6
• William McNeill: Plagues and Peoples. Penguin 1979.
• Manfred Vasold: Die Pest. Theiss, Stuttgart 2003, ISBN 3-8062-1779-3
• Karl Georg Zinn: Kanonen und Pest. Westdeutscher Verlag, Opladen 1989, ISBN 3-531-12107-3

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Pest című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• History of Epidemics and Plagues Archiválva 2006. szeptember 9-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Az SG.hu híre
• Mégsem a patkányok felelősek a legpusztítóbb járványokért
• Török Enikő: „az infektus egészségessel ne konveniáljon, ne barátkozzon”: Az 1738-1743. évi magyarországi pestisjárvány elleni védekezés térképei
• Járványveszély? Elfelejtett betegségek. kolera, pestis, torokgyík; szerk. Zsigovits Edit; Kossuth, Bp., 1994
• Démoni ragály: a pestis. Kiállításvezető. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, 2007. október 30–2008. szeptember 3.; szerk., kiállításrend. Horányi Ildikó és Magyar László András; Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Bp., 2007
• Vekerdi László: Magyarországi és erdélyi pestisjárványok a XVIII. században. Járványtörténeti bibliográfiai függelékkel; sajtó alá rend. Gazda István; MATI–Magyar Orvostörténeti Társaság, Piliscsaba–Bp., 2009 (Magyar tudománytörténeti szemle könyvtára)

• Nostradamus
• Reneszánsz
• Flagellánsok
• August Hirsch
• Szent Rókus
• San Franciscó-i pestisjárvány
• Szentháromság-szobrok (kategórialap)