Antikomintern paktum

 

 

A paktum gondolatának gyökerei 1935-ig nyúlnak vissza, amikor számos német hivatalnok a külügyminisztériumon belül és kívül azon igyekezett, hogy összeegyeztesse a hagyományos Kína-barát német külpolitikát Hitler azon vagyával, hogy Kína ősellenségével, Japánnal lépjen szövetségre.^[1] 1935 októberében az a gondolat merült fel, hogy egy antikommunista szövetségben lehetne egyesíteni a Kuomintang rezsimet, Japánt és Németországot.^[1] Különösen tetszett az ötlet Joachim von Ribbentrop különleges nagykövetnek, a Dienststelle Ribbentrop néven emlegetett árnyékkülügyminisztérium vezetőjének es a berlini japán katonai attasénak, Ósima Hirosinak, aki azt remélte, hogy ez a szövetség Japán alárendeltjévé tenné Kínát.^[1] Ez a terv a kínai érdeklődés hiánya miatt nem vált valóra, mindenesetre Ribbentrop és Osima kidolgozott egy Komintern-ellenes szerződést.^[2] A paktumot az eredeti terv szerint 1935 novemberének végén kötötték volna meg és meghívást kapott volna a csatlakozásra az Egyesült Királyság, Olaszország, Kína és Lengyelország is.^[2] A terv azonban egy évre a fiókba került, mivel Konstantin von Neurath külügyminiszter és Werner von Blomberg hadügyminiszter aggódni kezdtek, hogy tönkretenné a német-kínai kapcsolatokat, majd Japánban 1936. február 26-án katonai puccs tört ki, ami sikertelen maradt, de zűrzavart okozott.^[3] 1936 nyarára megvaltozott a helyzet: a japán kormányban megnőtt a hadsereg befolyása, Berlinben és Tokióban aggodalmakat szült a francia-szovjet közeledés és Hitler drámai antikommunista gesztust akart tenni, amely esetleg német-brit szövetségkötéshez vezethetne. Mindezek miatt újraéledt az antikomintern paktum gondolata.^[4] A kezdeményezés 1936. október 23-án történt meg és a paktumot november 25-én írták alá.^[5] A Szovjetunióval való direkt ütközést elkerülendő a paktum csak a Komintern ellen irányult. Ugyanakkor tartalmazott egy titkos záradékot, amely szerint bármelyik aláíró hatalom keveredne háborúba a Szovjetunióval, a másik nem segítene a szovjeteknek és tárgyalásokat kezdene az együttműködésről a másik szerződővel.^[5]

1937. november 6-án Olaszország is csatlakozott a paktumhoz^[6] és ezzel létrejött az a szövetség, amelyet később tengelyhatalmak néven emlegettek. Az olasz lépés féligmeddig a Stresa front nevű hamvába holt 1935-ös francia-brit kezdeményezésre volt reakció, amelynek vissza kellett volna tartania Németországot a határain való túlterjeszkedéstől. A franciák és a britek „a német expanzionizmus”, különösen az Ausztriával való egyesülés ellen léptek volna fel, és az utóbbi elleni harc Olaszországnak is alapvető érdeke volt. A gyanakvás az olasz kapcsolatokban és Benito Mussolini saját expanzionizmusa azonban növelte a franciák és a britek és a másik oldalon az olaszok közti távolságot. Olaszország 1935 októberében lerohanta az afrikai Abesszíniát (Etiópia), anélkül, hogy az afrikaiak ezt kiprovokálták volna, ami a Népszövetség elveinek megsértését jelentette. A britek és a franciák azonban titkos egyezséget kötöttek Mussolinivel, amelyben Olaszország megkapta Abesszínia kétharmadát (Hoare–Laval-paktum). Amikor ez kiszivárgott, az egyezség Franciaországban és az Egyesült Királyságban is botrányt robbantott ki és Samuel Hoare brit külügyi államtitkárnak le kellett mondania. A Hoare–Laval-paktumot felmondták.

Még a paktumtárgyalások kezdete előtt, 1935 júniusában meglepetésre megkötötték az Angol–Német Tengerészeti Egyezményt. Hitler ezután még több kísérletet tett a két ország kapcsolatának javítására, hogy szövetséget hozzon létre a Szovjetunió elszigetelésére, ugyanakkor a szovjetek és a britek Németország elszigetelésére törekedtek. Hitler megpróbálkozott azzal is, hogy rávegye Lengyelországot az antikomintern paktumhoz való csatlakozásra, megpendítve a német-lengyel területi viták rendezésének lehetőségét is.^[7] Lengyelország azonban visszautasította a közeledést, mert a lengyelek attól féltek, hogy Németország bábállamává válhatnak.

A tengerészeti egyezmény a japán politikusok, köztük Jamamoto Iszoroku számára megdöbbentő volt, de a domináns katonia klikk vezetői úgy értékelték, hogy ezzel a németek csak időt akartak nyerni, hogy utolérhessék a brit flotta fejlettségét.

Hitler erőfeszítései a brit kapcsolatok javítására nem jártak sikerrel. 1939 augusztusában Németország az antikomintern paktum szellemével ellentétes lépést tett, amikor a Szovjetunióval aláírta a Molotov–Ribbentrop-paktum néven ismert megnemtámadási egyezményt. 1940-ben azonban már a Szovjetunió lerohanásának terveivel kezdtek el foglalkozni és Ribbentrop külügyminisztert Japánba küldtek, hogy új egyezményről tárgyaljon a japánokkal. 1940. szeptember 25-én Ribbentrop táviratot küldött Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszternek, amelyben arról tájékoztatta, hogy Németország, Olaszország és Japán katonai szövetségről szóló egyezményt készül aláírni. Arról próbálta meggyőzni Molotovot, hogy a szövetség az Amerikai Egyesült Államok és nem a Szovjetunió ellen irányul.

Miután 1941-ben Németország megkezdte a Barbarossa-terv megvalósítását és lerohanta a Szovjetuniót, újjáélesztették az antikomintern paktumot, és november 25-én öt évvel meghosszabbították. Az aláírók ezúttal a következő államok voltak:

•   Németország^[8]
•   Japán
•   Olaszország
•   Bulgária
•   Horvátország
•   Dánia
•   Finnország
•   Kína
•   Magyarország
•   Mandzsukuo
•   Románia
•   Szlovákia
•   Spanyolország

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Anticomintern Pact című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• A paktum szövege és az olasz csatlakozási jegyzőkönyv